Ígéretem hogy megosztom veletek a Caritas önkéntes táborba szerzet tapasztalataimat arról hogy milyen is beszélni egy kis csoportba arról, hogy milyen "Diszlexiával élni".
Önmagában arról beszélni mindig jó számomra, mert ma már el tudom fogadni azt, hogy ez van. Nem vagyok beteg, nem vagyok más mint a többi ember csak egy kicsit másképpen írok vagy olvasok, egy kicsivel nehezebb és vannak dolgok amibe neha segítség kell.
Nyilván ma már nem kell annyi segítség mint régen a tanulásba, de ma is használok segéd eszközöket úgy ahogyan azt egy táborlakó megfogalmazta mikor felvállalta azt, hogy ő is küzd ezzel a nehézséggel.
Számomra azért volt ez a beszélgetés nagyon jó mert olyan visszajelzéseket kaptam a beszélgetés végén a kis csoportól, hogy érdekes volt megtudni azt hogy nem betegség, meg hogy az emberek többet megtudta az emberi oldaláról.
Mindenki másképpen éli meg az ilyen kis csoportos foglalkozásokat beszélgetéseket számomra egy kulcs arra , hogy hogyan kell folytatnom azt ami lassan elindult benne. Vagyis hogyan kell tájékoztatni az embereket, mi ebben nekem a szerepem esetleg, és mit tudok majd más közegbe bevinni abból amit ezen másfél óra alatt tanultam én magam.
Köszönve a tábor résztvevőinek valamint a szervezőknek a lehetőséget hogy beszélhetem arról ami számomra fontos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése