Érzések

Az alábbi sorokat körülbelül egy héttel ezelőtt fogalmaztam meg, valahogy ki kívánkozott belőle, ma is ugyanezek az érzések kavarodnak benne.


Hogyan érzi az ember magát amikor pofon vágják, hát elég rosszul az biztos, akkor is amikor fizikailag teszik ezt de talán akkor meg kellemetlenebbül érzi magát amikor a lelkét éri egy nagy pofon csapás.
Milyen lelki csapásról beszélek, sikerült elindítani egy olyan kis osztályt ahol van 8 diszlexiás kisgyerek aki kimondottan csak diszlexiával, diszgráfiával és diszkalkuliával küzd, nem viselkedészavaros, és nem fogyatékos meg ezekhez hasonló. Valaki úgy gondoltak, hogy ehhez a kis közösséghez hozza lehet rakni meg egy olyan gyereket aki tényleg igényel mindenféle más speciális bánásmódot, azon túl, hogy egy kicsit másképpen kell foglalkozni vele.
Miért is fáj, tulajdonképpen azért mert ha csak azt az egy személyt vesszük figyelemben akkor az egész osztály jövőjét elrontotta, úgy a tanárok mint a diáktársai életét megkeseríti, és ez azért egy nagyon nagy hátra lépés. A másik nagy hátra lépés meg az hogy én azt próbálom elhitetni mindenkivel hogy a diszlexia nem betegség csak egy részképességzavar valamint, társulhat más fogyatékossághoz is de megjelenhet önállóan is, és amikor csak részképesség zavarról beszélünk az nem fogyatékosság, ha pedig más jellegű fogyatékosságról beszélünk akkor azt másképpen kell kezelni is.
Az hogy egy szakvéleményt figyelmen kívül hagyunk az is nagyon felháborító tud lenni, de az hogy játszunk 8 egyébként egészséges gyerekkel, és megmutatjuk nekik hogy milyenek is kellene legyenek, az már nagyon nem fér a fejembe. Valamint az sem hogy ezek a gyerekek nyolcan már félnek a kilencedik társuktól. Ha csak ők nyolcan maradtak volna lenne egy nagyon jó kis osztály, mivel ezek a gyereket már eddig is megtapasztalták azt hogy milyen másnak lenni egy olyan osztályba ahol ők a különleges példányok, akikre azt lehetett mondani, hogy meg ő is tudja, pedig hát diszlexiás. Most ebbe a közösségbe nem lenne ilyen és akkor itt van valaki aki bebizonyitsa az hogy a diszlexiás gyerekek mind ilyenek, és semmi keresni valojuk nincs egy átlag iskola kislétszámu ossztályában sem, hanem mind a speciális iskola keretein belül kellene legyenek. Nem tudom de valahogy úgy érzém, hogy én aki elvégeztem az egyetemet nem vagyok ilyen, vagy nem lehetek ilyen, nem tudok ezzel már azért azonosulni, valahogy a felelős felnőt úgy szülö mint az aki ezt az kis emberkét ide tanácsolta, el kellet volna gondolkodnia azon, hogy mit teszek, milyen példát fogok adni a többi gyereknek, meg a tanároknak milyen üzenetet küldök szét.
Azért fáradoztam, hogy nem teljesen ez az üzenet menjen ki hanem az hogy igen is a diszlexiás egyén nem fogyatékos és nem beteg. Az hogy normál inteligencia szint mellett van diszlexiás, az nem fogyatékosságot jellet, másfajta gondolkozást modot és más fajta agyi kapcsolatokat.
Az persze én magam is elismerem, hogy szelemi fogyatékosság mellé társulhat diszlexia is, vagy más fogyatékosság mellé társulhat diszlexia, de akkor először meg kell nézni, hogy melyik a dominánsabb mit is kell először fejleszteni, a fogyatékosságot, a viselkedészavart valamint a hiperaktivitást, és egyebeket, és csak utána lehet foglalkozni a diszlexiával is. Szerintem igy kell kategorizáni a dolgokat.