A második alkalommal beszélek arról, hogy milyen is diszlexiával élni, milyen gyerekkori élményeim voltak, mi a diszlexia, diszgráfia. Lévén hogy minden egyes alkalom más és más, ez alkalommal is egy teljesen más érzéssel távoztam erről a beszélgetésről.
Át próbáltam adni egy üzenetet, hogy vannak emberek akik diszlexiával élnek, kínlódnak az iskolában, felnőnek és később is van problémájuk, de nem bugyuták és nem mások, ők is emberek.
Fontosnak tartom, hogy az emberek megértsék vannak részképességzavarok melyek korrigálhatók, és amivel együtt lehet élni, és együtt is kell élni.
Bár nagyon nehezen tudom megfogalmazni milyen érzés is volt beszélni egy teljesen idegen társaságnak a saját tapasztalataimról úgy érzem hogy egy sikeres este volt.
Keresve hogy hogyan is fogalmazzam meg érzéseimet a következő zeneszámot dúdoltam magamba a tegnapi találkozás után elég sokáig.
http://www.youtube.com/watch?v=tbnxG0nBEWI
"A szavak furcsa teremtmények, ezt tudja jól minden gyerek.
Kicsúsznak a szájunkon, és fegyelmezetlenek.
Hiába bízunk rájuk nagyon fontos üzenetet,
Elrejtik az igazságot, és mást jelentenek.
Csak nézz rám, egy szót se szólj, én így is megértelek.
Ha van valami, ami nem hazudik, az leginkább a szemed.
A szavak néha szövetkeznek, hogy félrevezessenek,
Szépen hangzó mondatokban vonulnak ellened.
Félve, kimondott félszavakból van, aki ért, és van, aki nem,
De elmondani nagyon nehéz, mit nem ért meg senki sem.
A gondolat, míg önmagába zárul, sajnos nincs jelen,
Szavak nélkül nem működik a mindenható értelem.
De a kimondott szavak sorsa néha furcsán alakul,
A lényeg sokszor bennük marad kimondhatatlanul."
Lehet hogy teljesen mást jelent ez a dal mások számára de valahogy nekem a tegnap esti beszélgetés utáni érzéseimet adja vissza.
Nem tudom megfogalmazni azokat valahogy bennem maradtak a szavak.
